Végzet

Dobby-Village csendes volt. Mindenre ráborult a merengő sötétség. A versenyzők falurésze szintén nesztelen volt. Csak az Asakura-csapat, a Len-csapat, és kísérőik sazállása kertjében állt egy testvérpár. Halkan beszélgettek. Az ajtóhoz közelebb álló sírt. Bátyja mindent bevetett, hogy megvigasztalja. A fiú mellett egy minike lebegett. A szellem is elérzékenyült. A két sztereóban pityergő, és a nyugodtan érvelő személy hangjára zenei aláfestésként hatott a tücskök csilingelő muzsikája. A feket éjszakában csak a szentjánosbogarak halvány fénye, és néhány, néhol egy-egy utcai lámpa világított. A kívülről békés fiúban csatatér is lehetett volna. Dúltak benne az érzelmek. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy hosszú időre-talán örökre- el kell hagynia testvérét. Már ő is könnyezett.

-Pilica, nyugi, visszajövök, még mielőtt feltűnne, hogy elmentem.

-De…-szipogta a lány-, azt nem lehet nem észrevenni, hogy te nem vagy velünk. Csend lesz nélkületek.

-Anna majd ügyel arra, hogy folyamatosan zaj legyen.- Erre az északi fiú egy kicsit elmosolyodott.

-Jaj, Trey, ne viccelődj már folyton!-Csattant fel még mindig zokogva Pilica.

-Figyl, nővérkém!-Komolyodott el a sámán.-El kell mennem. Semmi baj nem lesz. Csak megállítjuk a kívülállókat, szétrúgjuk Zik hátsóját, megmentjük a világot, és jöhet a pohárköszöntő a tiszeletünkre.- Mondandója végére ismét elmosolyodott, és már védőszelleme is rákontrázott egy vidám mondattal. De ezt csak a testvérpár értette meg. Trey látta, hogy nővére nem fog szólni semmit, így szorosan áétölelte, és suttogott:

-Visszajövök. A nyakamat rá.- Azzal elengedte, szellemével együtt megfordult, és a kapuhoz indult. Csak akkor lehetett észrevenni, hogy az Asakura-csapat, és a Len-csapat másik két tagja is ott állt. Pilica mellett a többi kísérő is látszott már.

-Menjünk, srácok!- Szólalt meg halkan, de sokatértetően egy lilahajú sámán. Mindenki követte. Nem is lehetett ellentmondani a fiúnak, de most senki sem akart. Mindenki elmormolt egy sziát, visszajövünket, és ne aggódjatokat, aztán mind a hatan sarkon fordultak, aztán halk lépteiket és alakjukat elnyelte a sötétség.

Már több mint egy órája mentek, mostanra mégis mindenki elfelejtette, milyen is beszélni. Hajnalodott, de senki sem jegyezte meg, hogy fáradt, mennyi az idő, vagy milyen szép a napfelkelte.

Rio csak csendesern, csupán némi mozdulattal jelezte, hogy „séróbelövő perc” van éppen.

Faust és Eliza is visszafogta magát, pedig talán ők voltak a legaktívabbak.

Yoh sem békítette ki egy-egy civakodó barátját már jó ideje, és nem is álmodozott alvásról, vagy sajtburgerekről.

Len nem tett goromba megjegytéseket, és nem ordított senkire sem, hogy gondolkodjon egy kicsit, vagy fogja be a száját.

Talán a legnagyobb változáson mégis Jocó és Trey ment keresztül:

A néger fiú utoljára az indulásután öt perccel lőtt el egy „sziporkázó” poént, amire ezúttal senki sem reagált.

Trey pedig… Trey pedig teljesen elveszítette a lényét. A máskor mindig vidám, és folyamatosan mosolygó fiúból most egy komoly, rendületlen, belsőleg teljesen felnőtt „férfi” lett. Lefoglalták a családja emlékei. Főleg a nővére hiányzott neki, de szintén nem szólt semmit.

Csak néztek a végtelen égre. A kívülállók… Zik…

A sötét múlt, a fényes jelenben, homályos, ismeretlen jövővel. Valamilyen szögből mindannyian érezték, hogy most értek el ahhoz az időhöz, hogy rájöjjenek, mi is a végzet.

THE END