Matsuyama tükre

Az ősi napokban Japán egy távoli részében élt egy ember és a felesége, akik meg voltak áldva egy gyerekkel, aki a kedvencük és bálványuk volt. Egy alkalommal a férfit elhívták egy messzi megbízásra. Mielőtt elment, elmondta a lányának, hogy ha jó és engedelmes lesz az anyjának, akkor valami nagy ajándékot fog adni neki. Ekkor a jóember elindult, felesége és lánya nézték ahogy elmegy.

Amikor végre hazaért, a felesége és a gyereke elrakta a nagy kalapját és a szandálját, leült a fehér gyékényre, kinyitotta a bambusz kosarát közben figyelte, hogy milyen lelkesen bámul a kisgyerek. Kivett egy nagyszerű babát és egy lakkozott dobozt a sütiknek, és belerakta a kinyújtott kezébe. Mégegyszer belenézett a kosarába, és megajándékozta a feleségét egy fém tükörrel. A domború fele fénylett, míg a hátulja fenyőfákat és gólyákat ábrázolt.

A jóember felesége sose látta ezt a tükröt előtte, és kíváncsiságában belenézett, az volt a benyomása hogy egy másik nő nézett vissza rá, kíváncsisága csodálattá nőtt.

Nem sokkal később elmúlt az öröme, és a beteg lett. Mielőtt meghalt, hívta a gyerekét és ezt mondta: "Drága gyermekem, amikor meghalok, vigyázz apádra. Hiányozni fogok neked, amikor el kell mennem. De vedd el ezt a tükröt, és amikor egyedül vagy, nézz bele és látni fogsz." Amikor ezt kimondta, meghalt.

Egy idő után a férfi megint megházasodott, és a felesége nem szerette a mostohalányát. De a kislány emlékezett anyja szavaira, elvonult a sarokba, és buzgón nézett a tükörbe, és látta az anyja arcát, akin nem látszott az fájdalom ami volt rajta a halálos ágyánál, hanem fiatal volt és gyönyörű.

Egy nap a mostohaanya meglátta, hogy a gyerek guggol a sarokban egy tárgy felé hajolva, amit nem látott rendesen, felidegesítette magát. Ez a tudatlan nő, aki útálta a gyereket, és azt hitte, hogy a gyerek ugyanúgy utálja őt, azt gondolta, hogy a mostohalánya valami különös, mágikus trükköt akar elvégezni, talán készít egy képet és tűket szúrkál bele. Tele ilyen gondolatokkal, a mostohaanya elment a férjéhez, és elmondta, hogy a haszontalan lány boszorkánysággal meg akarja ölni.

Amikor a ház ura meghallotta ezt a szokatlan beszámolót, egyenesen a lánya szobájába ment. Úgy megijedt a lány, hogy hírtelen kiejtette a kezéből a tükröt. Ez volt az első alkalom, hogy a szerető apa mérges lett, mert félt attól, hogy amit a felesége elmondott, igaz, ezért elmondta a történetet a gyereknek.

Amikor meghallotta a gyerek a hamis vádat, meghökkent apja szavain, és elmonda, hogy túlságosan szereti őt ahhoz, hogy megölje a feleségét, akiről tudja, hogy kedves neki.

"Mit takargatsz?" kérdezte az apa, akit már félig meggyőzött a lány, de még mindig össze volt zavarodva.

"A tükröt, amit még te adtál az anyámnak, és ő a halálos ágyán adta nekem. Bármikor, amikor belenézek, látom a fényes arcát. Olyannak látom, amikor még fiatal volt és gyönyörű. Amikor fáj a szívem - és ó! mostanában sokat fáj - előveszem a tükröt, és meglátom anyám arcát, az aranyos, kedves mosolyát, békességem lesz, és segít nekem, hogy elviseljem a nehéz szavakat, és a haragos tekinteteket.

A férfi megértette a gyereket, és még jobban szerette a gyermeki áhitata miatt. Éppen amikor a gyerek mostohaanyja, amikor megtudta az igazságot, megszégyenült és a bocsánatát kérte. A gyerek, aki elhitte, hogy az anyja arcát látta a tükörben, megbocsátott, és örökre eltűntek a bajok a házból.

Két béka

Egyszer Japánban élt két béka, egyik közülük közel Osaka-hoz készítette a házát, a tengerpartnál, míg a másik egy tiszta, kicsi folyóban lakott, ami áthaladt a Kyoto városán. A nagy távolság miatt nem hallottak soha egymásról, de eléggé vicces, mindkettőjük fejében egy ötlet születet: látni szeretnék a világ egy kis részét. A béka, aki Kyoto-ban élt, el akart menni Osaka-ba, az Osaka-ban lévő meg Kyoto-ba, ahol a hatalmas Mikadonak volt a helye.

Nos, egy szép tavaszi reggelen mindkettő béka elindult az útra. Az egyik a Kyoto-Osaka út elejénél volt, a másik a végénél. Az utazás fárasztóbb volt, mint amit gondoltak az utazásról. Az út felénél két város között volt egy hegy, amit meg kellett mászniuk. Sokáig tartott, de sok ugrás után végre feljutottak, egyszerre. Nagyon meglepődtek, amikor meglátták, hogy egy másik béka van előttük!

Csak néztek egymásra, szó nélkül, aztán meg hírtelen elkezdtek beszélgetni a terveikről, elmesélték egymásnak, hogy jöttek el ilyen messzire az otthonuktól. Elbűvölő volt, hogy egymásra találtak és ugyanarra vágytak, - egy kicsit tanulni más országokról - és megegyeztek, hogy nem sietnek, ha elfáradnak, és az út előtt még pihennek egy kicsit.

"Milyen rossz, hogynem vagyunk nagyobbak" - mondta az osaka-i béka - "mert láthatnánk mind a kettő várost, és meg tudnánk mondani, hogy merre menjünk.

'Ó hát ez egyszerű!" - szólt a kyoto-i béka. - "Csak fel kell állnunk a hátsó lábunkra, és egymásra kell ugranunk, akkor láthatjuk a két várost!"

Az ötlet nagyon megtetszett az osaka-i békának, és egyből felugrott, és a lábát a barátja vállára tette, aki szintén felállt. Mindketten álltak és megfeszültek, hogy olyan magasak legyenek, amekkorák csak tudnak, és közben biztonságosan álljanak. A Kyoto-ból érkezett béke Osaka felé fordította az orrát, az osaka-i Kyoto felé, de egy nevetséges dolgot elfelejtettek amikor egymás fejére álltak: a nagy szemük a fejük hátulján van, és azt hitték, hogy az orruk mutatja az útjukat, de a szemük azt az utat látta, ahonnan jöttek.

"Én szegény!" sírt az osaka-i béka, "Kyoto ugyanúgy néz ki mint Osaka! Semmi értelme nem volt ennek a hosszú utazásnak! Haza megyek!

"Szerintem Osaka csak egy másolata Kyoto-nak, soha nem kell oda mennem!" - kiáltott fel a Kyoto-ból érkezett béka és a kezével lesegítette a másik békát a hátáról, és mindketten elestek. Utána hivatalosan elbúcsúztak, hazamentek, és abban a hitben haltak meg, hogy Osaka és Kyoto, a két különböző kinézetű város, úgy hasonlít egymásra mint két borsó.

Visu a favágó és az öreg pap

Sok évvel ezelőtt Suruga egy terméketlen földjén élt egy favágó, akinek a neve Visu volt. Nagy teste volt, és egy kis kunyhóban élt a feleségével és a gyerekével.

Egy nap Visu-t meglátogatta egy öreg pap, aki ezt mondta neki: "Tiszteletre méltó favágó, attól félek, te soha nem imádkozol."

Visu válaszolt "Ha neked lenne egy feleséged és egy nagy családod, nem lenne időd arra, hogy imádkozzál."

Ez a megjegyzés felidegesítette a papot, és megfenyegette, hogy békaként, vagy egérként, vagy valamilyen rovarként fog újjászületni több millió éven át. Ettől Visu megijedt, és megígérte a papnak, hogy a jövőben fog imádkozni.

"Dolgozz és imádkozz" mondta a pap és távozott.

Sajnos Visu nem csinált semmit, csak imádkozott. Egész nap imádkozott, nem dolgozott semmit az ételért, ezért a családja éhezett. Visu felesége, aki eddig nem mondott semmi durva, elkeseredett szót a férjének, most nagyon ideges lesz, és rámutatott a gyereke vékony testére és felkiáltott: "Kelj fel Visu, vedd fel a fejszédet és csinálj valamit, ami többet segít nekünk mint az egszerű ima motyogásod!"

Visu teljesen megdöbbent azon, amit a felesége mondott, egy idő volt, míg kitalálta a megfelelő választ. A feleség ezen szavai nagyon keményen érintették Visu füleit.

"Feleség", mondta," először az Isten. Te szemtelen vagy ahhoz, hogy velem beszélj, ezért soha többet nem fogok semmit csinálni neked!"
Felkapta a baltáját, és búcsúzás nélkül elhagyta a kunyhóz, átment az erdőn, felmászott Fujiyama-ra, ahol a gyenge köd eltakarta.

Amikor Visu leült a hegyen, hallott valami gyenge zörgést, és egy pillanattal utánna meglátott egy rókát a bozótban. Visu szerint nagy szerencséje volt, hogy meglátta a rókát, és elfelejtve az imádkozást, felugrott, és ide-oda futkározott, remélve, hogy megtalálja újra a kis ravasz élőlényt.

Már ott tartott, hogy feladja a kergetést, amikor egy tisztásra érkezett, ahol két nőt látott, akik leültek a folyóhoz. A favágót teljesen megbűvölte, és nemtudott mást csinálni, csak leült és nézte őket. Teljes csend volt, kivéve pár puha kattanást, és a folyó zenéjét. A hölgyek nem vették észre, hogy ott van Visu, tovább játszottak egy különös játékot, aminek nincs vége, és teljesen lekötötte a figyelmüket. Visu nem tudta levenni a szemét ezekről a szép nőkről. Figyelte a hosszú fekete hajukat, a kis, gyors kezüket, amik feltűntek, amikor mozgatták a bábukat, aztán megint eltűntek.

Miután háromszáz évig ült, egy nyári délutánon, látta, hogy az egyik játékos rosszul lépett. "Hibás, kedves hölgy!" kiáltott fel izgatottan. Ebben a pillanatban, a nők átváltoztak rókákká, és elfutottak.

Amikor Visu megpróbálta üldözni őket, és akkor észrevette, hogy a lábai rettenetesen merevek, a haja nagyon hosszú, és a szakálla a földet érinti. Ezen felül észrevette azt is, hogy a fejsze nyele, amit a legkeményebb fából készítettek, szétporladt egy marék porra.

Sok fájdalmas kísérlet után Visunak sikerült lábra állnia, és nagyon lassan haladt hazafelé. Amikor elért egy bizonyos pontot, meglepődve vette észre, hogy nincs ott a háza, meglátott egy idős hölgyet és ezt mondta neki: "Kedves hölgy, meglepődtem, hogy eltűnt a kis házam. délután elmentem, és most, estére eltűnt!"

Az öreg hölgy, aki azt hitte, hogy aki megszólította egy őrült, kérdezősködött a neve után. Amikor elmondta, felkiáltott: "Bah, te teljesen őrült vagy! Visu háromszáz évvel ezelőtt élt itt! Egy nap elment, és többé nem jött vissza!"

"Háromszáz év!" dörmögött Visu. "Ez nem lehet igaz. Hol van a feleségem és a gyermekeim?"

"Eltemették!" sziszegett a néni, "és, ha mindaz igaz, amit mondasz, a gyereked gyereke is. Az Isten elnyújtötta a nyomorult életedet, büntetésül azért, mert elhanyagoltad a feleséged és családját."

Hatalmas könnycseppek gördültek le Visu ráncos arcán, és száraz hangon ezt mondta: " Elvesztettem a férfiasságom! Imádkoztam, amikor a szeretteim éheztek, és szükségük volt az én erős kezeimre. Öreg hölgy, emlékezz szavaimra: Ha imádkozol, dolgozz is!"

Nem tudjuk mennyi ideig tartott a nyomorúsága, de a bűnbánó Visu tovább élt, és visszatért a különös kalandjaihoz. Azt mondják a fehér szelleme még mindig Fujiyama-n tartózkodik, amikor a nap erősen süt.